Mióta ezt blogot elindítottam - a másik kettőnél nem merült fel ez a probléma - folyamatosan olyan helyzetben találom magam, amikor azt kell mondanom: ezt nem gondoltam volna.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer nekrológot írok - igaz, ez talán nem is az. Nem ismertem, egyáltalán nem. Az exem exe volt. Nem szerettem. Mikor kamasz voltam, egyszer a buszon a haverjaival összeszámolták milyen értékű ruha van rajtam. Aztán kiröhögtek - szegények voltunk. De megváltozhatott, legalábbis a pályaválasztása erre enged következtetni. Tűzoltó lett. 41 éves volt. Apa volt. Ennyit tudok róla.
Amiért mégis írok, az nem más, mint egy gondolat. Az a gondolat, amit a John Lennonnal készült utolsó interjúban olvastam, de húsz évnek kellett eltelnie, hogy igazán dühös legyek miatta.
Éppen rendbe rakta a dolgait a fickó. Kikeveredett hosszú évek tévelygéseiből, összerakta a világot újra. Melyik negyvenes férfi nem ismeri ezt az érzést?! Megszenveded, kis híján rámész, szétvered az egész világodat, aztán a romjaiból összerakod újra. Megtalálod a válaszaidat, megtaláltad a kiutat. És milyen utat! Olyan utat, ami nem kanyarog, még ha nem is tűnik egyenesnek. Olyan utat, ami elvekkel van kirakva. És akkor jön egy marha, oszt lepuffant. Épp' amikor új lendületet kaptál, amikor elkezdenél végre igazán magadért dolgozni. Épp' amikor már tudod mit kell tenned.
És akkor jön a rák... Szemétség.
Félkész élet. Nekünk - reméljük - több időnk van, hogy olyan örökséget hagyjunk magunk után, amire büszkék lehetünk. Még van idő tévedni, van idő hibázni. Van idő élni, van idő szeretni.
Van??
Nyugodj békében, Tibor!
