Nagyon kellene írnom, de nincs rá idő. Ezt is csak ellopom, hogy pótcselekedjek. Esztergomról kellene írni, mert Esztergomra kellene figyelnie mindenkinek. Ami ott történik rossz és jó - mert az is van (nem sok, belátom, de azért van) - mint valami indikátor, mutatja azt a jövőképet, ahová tartunk, ahová tarthatunk.
Régen volt, talán 2003 nyarán. Feküdtem a füvön. Körülöttem rohangászott a Nagyobbik - ha akkor volt, így hétéves lehetett - a barátjával. Fogócskáztak. A Kislány a babakocsijában ült, a mucijával (textilpelus-darabka) játszott. Este 10 körül járhatott. Körülöttem a családom. Meg még a szomszédom, és néhány barátom is. Talán még söröztünk is.
Feküdtünk a füvön, bambultuk a csillagokat és beszélgettünk.
Feküdtünk a füvön, a Bazilika előtti füvön, fent a Rámpán, és hallgattuk, ahogyan az előttünk felépített óriásszínpadról szólt az opera. Körülöttünk még százak tették ugyanezt. Mindenki nyugodt volt, mindenki mosolygott, beszélgetett.
Nem volt ott politika, semmi. Csak mögöttünk a kivilágított Bazilika, előttünk meg a varázslat.
Az az érzés volt, mint amikor a veronai Arénába pakolják az Aida díszleteit, és te látod a szmokingosokat befelé szállingózni, akik ezért jönnek Bostonból és Osakából. Tudod, hogy valami nagy dolognak vagy a részese, valami olyannak, ami jóformán csak Európában létezik: a történelem (még oly véres is) és a kultúra olyan sokévezredes keveredése, amelyik csak itt létezik élőn, nem skanzen-formán.
Kurvára Európában éreztem magam aznap este. Több alkalmat nem is nagyon adott nekem erre sem Esztergom, sem ez az ország. De akkor igen, akkor úgy voltam itthon, hogy Európában éreztem magam.
Akkor már majdnem tudtuk. Most meg kezdhetjük elölről.
